Drága Nővérkém!
Egyszer, talán nyolc éves lehettem, mikor Édesapánk és Édesanyánk beszélgetésére ébredtem egy éjszaka kellős közepén. Fojtott, ideges szavak váltották egymást, olyan formán, mint amikor az emberekben az indulat belülről kiáltana legszívesebben, de a közeli ellenségtől való félelem halkabbra idomítja a beszéd menetét. Ez az ellenség mi voltunk, mi gyerekek. Előlünk titkoltak valamit, nehogy felébredjünk, megsejtsük, észrevegyük az egyébként máskor is oly gyakran szabadjára engedett indulataikat.
Bár én is nehezen szenvedhettem a közöttük feszülő, hangos veszekedésekben kitörő ellentéteket, akárcsak ti, de az az álomvilág, mellyel ösztönösen körülvettem magam, hamar elrendezett mindent forrongó, gyermeki lelkemben. Nem hittem a megoldhatatlan, örök időkig tartó feszültségekben. Csak azt hallottam ki a szavaikból, a viselkedésükből, hogy valamiért nem értik egymás gondolatait. A beszédet soha nem tartottam sokra. Legalábbis nem úgy és annyira, ahogyan azt a mai, hatósági iratokon, felszólításokon, tudományos vitákon nevelkedett emberek tartják. Azt éltem meg, hogy a beszéd a legkevésbé alkalmas két ember gondolatának az átadására. Máig is, ha nézeteltérést, veszekedést hallok, finom, apró jelek érzékelésével veszem tudomásul, hogy másról folyik a szó, és egészen más a lelkek üzenete.
Azt, a számukra abban a pillanatban olyan nagyon fontosnak tartott, sokszor elhangzott szót meg végképp nem értettem. Érzéseikbe úgy láttam bele, mintha csak a mai mélytengeri búvárok televíziós kamerája volnék az elsüllyedt Titanic roncsainak belsejében. Az félelmetes szó, a „koplalás” volt. Kerülgették, ízlelgették, s valami azt is megsúgni engedte, hogy jelentését talán ők sem ismerik annyira, mint ahogy most egymásnak eljátsszák.
- Akkor koplalni fognak a gyerekek?
- Koplalni.
- Én tudok koplalni, de a gyerekek nem koplalhatnak!
- A gyerekek is koplalni fognak.
- A gyerekek nem koplalhatnak!
Már megint valami, amit nekik, a felnőtteknek szabad, de nekünk, gyerekeknek nem!?!Könnyen elfogadhattam volna, hogy ez is amolyan „nagyok dolga”, alhatok nyugodtan tovább, hiszen semmi közöm hozzá, majd csak megtanulok koplalni magam is, ha nagy leszek, és ha majd nem áll előttem ennyi érthetetlen tiltás. Mintha én nem lehetnék ugyanolyan jó koplaló, mint bárki más! Miért kell mindig azt hinni, hogy a gyerekek kevesebbre valók? Egyszer majd megmutatom, hogy koplalok én úgy, mint bárki más ebben a világban!
Hirtelen nyugtalanság kezdett gyűlni a szívem mélyén. Már megint másról beszélnek, mint amire gondolnak! Mindketten félnek egy kimondatlan, kimondhatatlan valamitől, s talán most azt egyeztetik, hogy legyen ez az ijesztő valami mindkettőjük számára egy és ugyanaz a kimondható dolog. A félelmekről régen tudtam, hogy soha nem mondhatók ki, és hogy soha, semmitől nem tud pontosan úgy félni egyik ember, mint a másik.
Apánk munkájának elvesztését rettegte, hogy nem lesz mit csinálnia, hogy félbe kell hagynia valami elkezdett, fontos, más által soha be nem fejezhető dolgot. Anyánk pedig a családi élet melegét féltette az odakint tomboló érzések nélküli, embertelen világtól.
Mivel egyre nehezebben uralkodhattak indulataikon, elhagyták a szobát s folytatták vitájukat valahol alig hozzám elhallatszó messzeségben. Kinti, egyre hangosabb szóváltásuk egyre inkább valami megszokott, biztonságot árasztó zajjá szelídült összemosódva a kályhában égő tűz duruzsolásával, s a messze vonyító kutyák sokkal inkább érthető vonyításával.
Majd csak megegyeznek valahogy, hiszen az nem lehet, hogy apámnak ne legyen mindenkor neki való és megfelelő munkája, a családot pedig Isten arra teremtette, hogy soha ne szűnhessenek meg védelmezni a felnövekvő gyermekeket.
Csak jó pár nap elteltével kérdeztem meg az egyik idősebb szomszéd gyerektől, mit jelent az a titokzatos szó, hogy koplalás.
- Amikor nincs mit enni, és éhezni kell.
- Vannak, akik éhen is halnak, - tette még hozzá tudálékosan a nagyfiú, - az újságban is lehet olvasni ilyeneket.
Ízlelgettem, fontolgattam a számomra túlságosan is komolyra sikeredett magyarázatot.
És csak évtizedek múlva értettem meg, hogy azok számára, akik nem szeretik egymást, kiszámíthatatlan, vad és félelmetes a körülöttük zajló világ, hogy a szereteten, melegségen, jó érzésen, a szívvel tálalt ételeken kívül van más is, ami számít. Ehhez újra és újra töméntelen mennyiségű, nagy-fontosságú szóval kellett megismerkednem. El kellett fogadnom azok hétköznapi használatát. Lassan maga a félelem is ilyen kimondható szóvá vált.
Sokszor gondolok vissza első, gyereki elképzelésemmel kibogozott értelmükre: „érdek”, „pénz”, „politika”, „biztonság” és... a „koplalás”.
Azóta is kerülgetem, ízlelgetem akkori és mostani értelmüket.
Szeretettel:
Budapest, 2005. február 9.
Lacc